Az iránytű döntött
Kaland úticél generáló
„Egy hosszú hétvége története arról, hogy időnként érdemes teret adni a véletlennek - mert az pontosan oda küld bennünket, ahol lennünk kell.”
Volt egyszer egy kedd délután. Tudom, ez nem hangzik nagyon mesésen - de hidd el, ez a kedd végül az lett. Az, amelyik aztán pénteken vonatra ültetett bennünket Csehország felé.
Közeledett a május elsejei hosszú hétvége. Ahogy mindenki, mi is elhatároztuk, hogy elmegyünk valahova. És akkor jött a szokásos pillanat: leültünk Krisztivel az ebédlőasztalhoz, kinyitottuk a Google Térképet, és tíz perc múlva már mindketten egymásra néztünk. Tudod, azzal a „te döntsd el"-pillantással, ami minden hosszú hétvégés tervezgetés sajátja.
Na, ekkor jött az ötlet. Mert hát mit tegyen az ember, ha el akar menni valahova, de nem tudja, hogy hova?
Persze, hogy ír egy webes alkalmazást.
Elnézést. Tudom, nem ez mindenki első reakciója. Ha valami döntést nem tudsz meghozni, csinálj rá egy űrlapot, írj egy automatizációt, és bízd a véletlenre. A véletlen ugyanis — ahogy bárki, aki valaha töltött ki ÁNYK nyomtatványt, igazolhatja — néha sokkal racionálisabb döntéshozó, mint mi magunk.
Az alkalmazás egyszerű volt. Egy iránytű a képernyőn, alatta egy gomb. Megnyomod, és pörögni kezd. A mutató megáll egy fokon — mondjuk 340-en — és a tartomány, amit te magad állítottál be, kiad egy kilométertávolságot. Például 246-ot. Az alkalmazás ebből kiszámolja a koordinátát, megjeleníti egy térképen, és kész is. Innen már csak oda kell jutni.
A pörgetés
Ott álltunk azon a délutánon ketten Krisztivel a számítógép előtt. Mint két, kicsit zavarban lévő felnőtt, akik a saját maguk által épített csapdát készülnek beélesíteni. Mi lesz, ha sivatag? Mi lesz, ha tenger közepe? Mi lesz, ha valami eldugott mocsár, ahol kizárólag békák élnek és egy nyolcvanéves halász?
- Pörgessek? - kérdeztem.
- Pörgesd - mondta Kriszti azzal a hangsúllyal, amit egy tapasztalt feleség használ, amikor a férje életében már a tizedik bolondos ötletet engedi meg neki, és csendben elhatározta, hogy a tizenegyediknél már beleszól.
Megnyomtam a gombot.
A mutató pörgött. Drámai csendben. (Drámai csend kötelező - egy önmagad által írt programnak ennyi tisztelet jár.) És végül megállt: 340 fok, észak-északnyugat. Távolság: 246 kilométer. A térkép pedig egy kis piros pötty volt valahol Csehországban, Ostravától délre.
- Hát ez egy tó - mondta Kriszti.
- Igen - mondtam én.
- Te, Tomi - mondta lassan, és a kávéscsészéje felett rám nézett -, ez egy sziget. A tó közepén.
Megnéztem. Tényleg sziget volt. A koordináta körülbelül kétszáz méterre esett a parttól. A vízben.
Most álljunk meg egy szóra. Az ember, amikor véletlen-generátort programoz, természetesen tudja, hogy a véletlen szabadon választhat. Hogy a koordináta lehet bárhol — mezőn, hegyen, lakatlan szigeten. De amikor a saját kódod ténylegesen produkál egy lakatlan szigetet egy tó közepén, hát az más kategória. Az olyan, mintha a Google Térkép azt mondaná: „Tomi, te kérted ezt. Most találj ki valamit!"
Néztük egymást Krisztivel. És akkor elnevettük magunkat. Mert ott, abban a pillanatban már nem volt visszaút. A játék ugyanis nem ismer kivételt.
Az iránytű döntött.
A szabályok
Mert hát játékszabályok kellenek. Nélkülük az ember csak utazgat — szabályokkal viszont kalandozik.
A miénkek így szóltak:
- Csak gyalog vagy tömegközlekedéssel közlekedhetünk.
- Mindenki egyetlen hátizsákot vihet magával.
- Sem szállást, sem étkezést nem szervezünk meg előre.
Tudod, mi a legszebb az ilyen szabályokban? Hogy elsőre puritánnak tűnnek, de valójában a szabadságról szólnak. Mert ha az ember tudja, hogy aznap este még nincs ágya, akkor minden lépésnek súlya lesz. Minden falu, minden vasútállomás, minden járókelő egy potenciális megoldás. Az élet egyszer csak felgyorsul. Olyanok lesznek a percek, mintha tényleg élnél bennük.
A hátizsák tartalmán órákon át vitatkoztunk. Tomi-féle bemenet: laptop, töltő, kötélhágcsó, két könyv, gyufa. Kriszti-féle bemenet: „Gondolkodjunk reálisan." Végül a kötélhágcsó nélkül indultunk — és bevallom, abban a pillanatban, amikor a tó partján álltunk és a szigetre néztünk, néha eszembe jutott, hogy talán mégsem lett volna rossz ötlet.
Ostrava, avagy a reggeli mint döntéselméleti modell
Pénteken délután érkeztünk Ostravába. A vonatból kilépve először az lepett meg, hogy mennyire ismerős és mégis idegen ez a közép-európai állomás. Olyan, mintha bárhol lennénk az egykori Osztrák-Magyar Monarchiában.
A szállás keresése vegyes élmény volt. Az ember el sem hinné, mennyi szálloda létezik egy közepes méretű cseh városban — és a Booking képernyőjén már szinte mind piros, péntek délután. Két szálloda közül választottunk: nagyon egyszerűen. A Quality Hotelről - azt írták, hogy „kiváló reggeli".
Hidd el, az emberi élet nagy döntései néha ilyen apróságokon múlnak. Ha valaki valaha is megkérdezi tőlem, mi alapján választok szállodát egy idegen városban: nehezen tudtam volna megindokolni. Hát most éppen a reggeli alapján.
És tudod mi a vicces? A reggeli tényleg jó volt. Olyan jó, hogy a második tányér rántotta közben szinte el is felejtettem, hogy 1-2 óra múlva vonatra szállunk és egy ismeretlen cseh falu felé vesszük az irányt egy lakatlan szigethez.
A földút
Szombat reggel volt. A vonat egy apró falunál tett ki bennünket — olyannál, ahol a vasúti megálló inkább emlékeztet egy elhagyatott buszmegállóra, mint állomásra. Kriszti előhúzta a telefonját. Én is megnyitottam a Google Maps-et. (Nem mintha nem bíznánk egymásban - hanem mert mindketten egy kicsit kontroll mániásak vagyunk.)
A földút a tópart felé vezetett. A levegőben olyan tavaszi illat volt, amit semmilyen jelzővel nem lehet leírni. Csak van. A magyar nyelv egyszerűen azt mondaná: „hát május van". A költői nyelv azt mondaná: „él". A józan ember csak annyit mondana: „Lélegezz, Tomi. Lélegezz."
A madarak trilláztak. Tudod, létezik az a fajta madár-koncert, amit hajnali ötkor a kertedben hallasz, és ami egy kicsit mindig olyan, mintha a természet Bartók-átirata lenne. Ez most nem ilyen volt. Ez most olyan volt, mintha a madarak tudnák, hogy ott vagyunk, és külön ránk készültek volna.
Egy vízimadár valahol felkiáltott. Nem ismertem a hangját. Soha életemben nem hallottam ilyen hangot.
És pontosan ez tetszett benne.
A gondolat
Megálltam a földút közepén. Kriszti néhány lépéssel előttem ment. A szigetet még nem láttam — csak a tó szélét, az erdőt, a virágokat. De már nem is ez volt a fontos.
Eszembe jutott valami, amit nehéz szavakba önteni - de mégis megpróbálom.
Tudtommal az ember az egyetlen lény ezen a Földön, aki a teremtés képességével van megáldva. A madár fészket épít, igen - de mindig ugyanazt a fészket, mint az anyja, a nagyanyja, a dédanyja. A hangya bolyt épít - de ugyanazt a bolyt. Csak az ember tud új dolgokat csinálni. Csak az ember tud abból, hogy „nincs semmi", csinálni „valamit". Egyetlen anyagból: a saját fantáziájából.
És ez a hosszú hétvége? Ez ennek a teremtésnek volt egy kicsiny példája. Kedden délután mi még semmit sem tudtunk arról, hogy mi fog velünk történni. Pénteken vonaton ültünk. Szombat délelőtt egy cseh tó partján sétáltunk és egy szigetet kerestünk. 72 óra alatt csináltunk semmiből egy egész csodálatos élményt.
Ez egy isteni képesség. Tényleg isteni.
És mégis - ez fáj a legjobban - a legtöbben elfelejtjük, hogy ez bennünk van. Élünk a megszokásainkban, a reggeleinkben, a munkánkban, a sablonos hétvégéinkben. És rendszerint mindenért a külső körülményeket okoljuk. Ha jobb lenne a munkahelyem, ha több pénzem lenne, ha jobb lenne az időjárás, ha kisebb lenne a forgalom, ha... És ha. És ha.
Pedig csak meg kéne nyomnunk a gombot.
A sziget és az út hazafelé
A szigetre nem tudtunk átmenni. Persze. (Csak egy csónak hiányzott.) De ez nem is volt a lényeg. A lényeg az volt, hogy ott álltunk a tó partján. 246 kilométerre az otthonunktól. Egy földúton, amiről még pár órával korábban sem tudtuk, hogy létezik.
A környék gyönyörű volt. A fák, a nádas, és a víz csillogása. Egészen addig néztem, amíg kezdett az az érzésem lenni, hogy ez nem is a sziget, hanem egy emlékeztető. Hogy a véletlen néha pontosan oda küld, ahova menned kell. Még ha a véletlent te magad programoztad is.
Most a vonaton ülök, és ezeket a sorokat írom. Kriszti velem szemben olvas. A naplemente a visegrádi vár fölött lemenő nap bevilágít az ablakon. Holnap megint hétköznap lesz, email hegyel, ügyfél telefonok, és a megszokott világunk.
De már tudom: az a gomb ott van a hétköznapjainkban is velünk. Csak meg kell nyomni.
És aztán figyelni, hogy mit mutat az iránytű.
Próbáld ki Te is!
Ha kíváncsi vagy az alkalmazásra, teljesen ingyenesen elérhető. Nyolctized másodperc alatt kipörgeti az életed következő kalandját. A többi rajtad múlik.
Irány a Kaland Úticél Generáló
